Egy ideig tanakodtam azon, hogy vajon most mit is kéne csinálnom? Talán mutatkozzak be? Nem... Az csupán sablonos cselekedet volna részemről, mert az nem mondana el rólam mindent... Mindent, ami én vagyok.

   Úgy döntöttem, elárulom nektek egy írásomból, mi is rejlik bennem. Hát kezdjük akkor egy csipet Én-nel, egy művemből, melynek a Lanuria címet adtam.

  "Fojtott hangú szitkozódás hagyta el a mocsári törpe száját, amikor jobb kezét megpróbálta kiszabadítani a torzan vigyorgó sellő szorításából.
Két különös szerzet viaskodása volt ez. A sellő, az oldalából kinyúló, erőteljes szorítású csápok segítségével igyekezett berángatni prédáját a tóba. A törpe bal kézzel kaparászott maga mögött, minek eredményeként tenyérméretű kő keveredett a kezébe. Rögvest csépelni is kezdte vele ellenfele fejét.
  Így ment ez jó ideig. A törpe lesújtott, a groteszk sellő feje megremegett az ütés erejétől, majd még eltorzultabb vigyorral, elszántabban húzta befelé áldozatát. Aztán stratégiát váltottak: a mocsári törpe csapott, és rúgott, a sellő pedig, minden őt ért támadásra ellenfele arculcsapásával válaszolt. Nem volt mindennapi látvány, ugyanis a sellő a farokuszonyát használta a pofozkodáshoz.
- Eressz el, te ocsmány giliszta! - sziszegte horkantás kíséretében a felbőszült törpe.
- Gyere! Gyere! – ismételgette két fejbe verés között a sellő.
 Nem mintha szerencsétlen képes lett volna bármi mást is mondani. A tavi sellők ugyanis csak ezt az egy szót sajátították el, hogy magukhoz csalogathassák a gyanútlan vándorokat. Most sem történt másként. A sellő folytonos hívogatására csapdába sétált a rendkívül kíváncsi törpe.
- Gyere, te tepsibe való undormány! – rikkantotta a törpe, és hirtelen megfontolással beleharapott az egyik csápba.
  Visítva próbálta lerázni a sellő, de nem volt képes megszabadulni ideiglenes koloncától. Sikeres akcióján felbuzdulva a törpe, most a vállába mélyesztette fogait, mire a sellő, vinnyogó hangon elhadart valamit saját, érthetetlen nyelvén. Ez volt az a pillanat, amikor a törpe mögött, zöldesen derengő, ködszerű képződmény jelent meg, és előlépett belőle egy tűzvörös hajú nimfa, egy kislány társaságában.
  Az egymást csépelő felek döbbenten néztek az érkezőkre, majd a sellő, kihasználva a törpe figyelmetlenségét, berántotta prédáját a tóba. A nimfa értetlenül bámulta a fodrozódó víztükröt. Ideje sem volt végig gondolnia, mi történhetett, mert a vízfelszínen prüszkölve, krákogva, átkozódva felbukkant a törpe, hogy kievickéljen a partra.
 - Ostoba giliszta! Legközelebb nyárson sütöm meg a bestiát. – fogadkozott a törpe.
  Épp kiért volna a partra, amikor a sellő üvöltve utána hajította azt a követ, melyet ellenfele használt előzőleg. A törpe megpördült az éles hangra, így a kődarab pont homlokon találta. Egy szitokra azért még futotta elvágódása közben.
A nimfa megragadta a letaglózott törpét, és kihúzta a partra. Persze biztonságos távolságra a diadalittasan ugrándozó sellőtől. Nem kellett sokáig várni, hogy a sellő ráunjon a ficánkolásra. Mivel nem látott esélyt arra, hogy zsákmányát belátható időn belül visszaszerezze, hát távozott, arcán a győzelem mámorával.
 - Raman! Nyugodtan kinyithatod a szemed. Már elment a sellő. – szólongatta a nimfa a mozdulatlan törpét.
 - Meghalt? – kérdezte ijedten a gyermek.
 - Ugyan… - várt egy kicsit, aztán figyelmeztető hangon megszólalt – Raman, magam doblak vissza, ha nem kelsz föl!
 És lám, csodák csodájára gyógyultan ugrott talpra a törpe. Érdeklődőn pillantott a gyerekre, majd szemrehányón a nimfához fordult.
 - Mi tartott eddig? Már azt hittem, belülről tanulmányozod valamelyik vadállat gyomrát. – dohogott a törpe.
 - Ismersz, nehezen emészthető vagyok."